Álomrablók

Maggie Stiefvater

Álomrablók

Hollófiúk 2.

Fülszöveg:

A varázslat és a romantika különös keveréke. Minden rajongó erre várt!
Most, hogy Cabeswater körül életre keltek a Ley-vonalak, Ronan, Gansey, Blue és Adam élete gyökeres fordulatot vesz. Ronan, például, egyre mélyebbre merül az álmaiban, és az álmok is egyre erőszakosabban tolakodnak be az ébrenlét óráiba. Mindeközben néhány velejéig gonosz ember ugyanazt a mozaikdarabkát keresi, amit Gansey is…

Egy kiváló könyvnek a folytatása mindig nehéz feladat - az írónak is, és az olvasónak is. Mert bár mindketten szeretik a történetet, és szeretnének egyre jobban elmerülni, könnyen megeshet, hogy mégsem lesz olyan jó, mint az előző rész. Szerencsére Maggie ügyesen vette ezt az akadályt, és bár az első rész is izgalmas volt, a második egy picivel még jobb lehet, pedig már kezdtem azt hinni, ezt nem lehet fokozni. :)

"Háromféle titok létezik. Az egyik az, aminek tudunk a létezéséről, és legalább két ember kell hozzá. Amit meg kell őrizni. (…) A másik már keményebb dió: ez az a fajta, amit még magunk elől is titkolunk. Nap mint nap többezernyi vallomás marad rejtve hordozója előtt, aki még csak nem is sejti, hogy megvallatlan titkai ugyanarra az egy szóra vezethetők vissza: Félek.
Aztán ott van a harmadik típus: az eltemetett titok. Amiről senki sem tud. (…)
Mindenkinek vannak titkai. Amiket rejtegetünk, vagy előlünk rejtegetnek; amikkel kijátszunk másokat, vagy amikkel minket játszanak ki."

 A történet sokkal pörgősebb lett, mint az előző részben, bár eleinte nem annyira ragadott magával, mint a könyv második felében. Viszont, ami dicséretes volt, hogy a szereplők mind sokat fejlődtek, és rengeteg új szempontból ismerhetjük meg a történetet, az egyre több szereplő szemén keresztül. Még mindig nem teljesen szoktam meg, hogy E/3-ban megy a mesélés, mintha egy narrátor lenne, nem pedig a szereplő maga mesélné el a történetet, de ennél a résznél viszont ez nagyon jól jött, nehezen lehetne megszokni a sok karakterváltást.

Végre bepillantást nyerhettünk Ronan világába. Megtudhattuk, miért olyan nagyon furcsa. Bár az előző részben volt egy-két elszólás erre a titokra vonatkozólag, most bontakozott ki ez igazán, és nagyon jól lett felépítve, elmesélve ez az álomvilág.

"– Honnan szerezted?
Ronan ujjai finoman kulcsolták át a holló mellkasát. A madár szinte valószerűtlennek tőnt a kezében.
– Úgy találtam.
– Az emberek aprópénzt szoktak találni – felelte Gansey. – Vagy kocsikulcsot. Esetleg
négylevelő lóherét.
– Vagy hollót – mondta Ronan. – Csak féltékeny vagy, mert – itt meg kellett állnia, hogy összeszedje sörtől zavaros gondolatait – te még sosem találtál.

– Mit mondtál, hol találtad a madarat?
– A fejemben – vonyított fel sakál módjára Ronan.
– Veszélyes hely – jegyezte meg Noah. " 

 

Még mindig lenyűgöz, mennyire összetett ez a történet. Nem csak, hogy kiderül Ronan titka, és hogy ebben Kavinsky segít, vagy hogy Mr. Gray is bekerül s képbe, vagy az összes, eleinte furcsa dolog, ami csak történik. Végül mindez értelmet nyer, de úgy, ahogy nem számítottam volna rá. A szereplők sorsa sokkal inkább összefügg, mint ahogy először tűnik. És bár hiába tűnik úgy, minden a megoldás felé halad, a végén, ahogy Maura eltűnik, felborítja ezt, és kínlódhattam, amíg a kezembe nem került a harmadik rész. :)

A hangulat, mint mindig, most is elképesztő volt. Nem az a tipikus, sulis-szerelmes-kis rejtélyes YA, nem is az a túl elvont, természetfelettivel foglalkozó dolog, de ezek voltak az alapjai. Érdekesek voltak a versengős dolgok, az álomvilágba merülések, és amikor az álomvilágok és a valóság összekeveredett, vagyis Ronan és Kavinsky szörnyének összecsapása. Talán ez utóbbi volt a könyv fénypontja. 

"Bömbölt a zene. Az autók körbe-körbe keringtek. A tömeg fele fölött sárkányok verekedtek – ez is csak egy buli volt a sok közül."

Most kicsit előtérbe került a szerelmi szál is, de szerencsére nem vitték túlzásba. A csók Noah és Blue között, és a majdnem-csók Gansey-vel, eléggé megható jelenetek voltak, és sokkal jobban ábrázolták a szereplőket, mintha egy több oldalas leírás lett volna. Ez a két jelenet is nagyon fontosnak tűnik a könyv miatt. Megint szépen ábrázolta az írónő a törékeny kapcsolatokat.

A szereplők most is igazán élőek és sokszínűek voltak.

Blue lázadó énje most igazán jól előjött. Kedvenc szereplőim egyikévé nőtte ki magát. És ebben a könyvben jobban értékeltem a humorát, mint az első részben - részben talán azért, mert ez a része a történetnek most eléggé komor lett, legalábbis az előző kötethez képest. 

"– Kezdem azt hinni, hogy örökletes betegségben szenvedsz – mondta Gansey. – Minden férfit felzabáltok, aki csak a közeletekbe kerül? Hova tűntek a hímneműek? Van pincétek?
Blue hátralökte a székét, és felállt.
– Ez egy kiképzőtábor. A pasik nem bírják a gyűrődést. Szegénykék."

Gansey most is hozta a formáját, és még mindig kedvelem. Végre előjött a másik része is, az, amelyik szenved. Pontosabban, többször hullott le az álarc, amit a mindennapokban visel, és így többször látszott, milyen is valójában.

"– Bárcsak megcsókolhatnának, Jane – mondta Gansey. – Mert akkor én is kérnék tőled egy csókot. Itt, ezek alatt – mutatott fel a csillagokra. – Aztán egy szót se."

Ronan meglepő volt, hogy ennyire összetett személyiség, bár nem tudom, mit vártam. :) De legalább végre könnyen megérthettem, miért is ilyen... nos, ha nem is bunkó, de legalább őszinte. És érdekes volt az is, hogy megváltozott, vagy legalábbis jobban megmutatkozott a valódi egyénisége. És persze megmaradt a fanyar humora is...

"Noah nevetése szűrődött ki Ronan szobájából. Noah és Ronan különféle tárgyakat dobált le a parkolóba az emeleti ablakból. […]
– Kidobott az ablakon!
– Már úgyis halott vagy! – kiáltotta éneklő hangon Ronan az ajtaja mögül."

Adam az idegeimre ment. Túl sokat siránkozott, és keveset cselekedett. Talán a következő részben jobb lesz.

"Mennyivel egyszerűbb volt az életem, gondolta hirtelen Adam, amikor még nem ismertük egymást."

Noah még mindig keveset szerepelt, és egyre furcsább lett, de egy szellemtől mit vár az ember....

"Noah-t viszont annyira lefoglalták a kísérteties tennivalói, hogy nem ért rá a lánnyal foglalkozni.
Most éppen az egyik leghátborzongatóbb tevékenységét űzte: a saját halálát rekonstruálta.
(…)
– Miért csinálod ezt? – vonta kérdőre a fiút. (…)
– Mit?
– Hát, amit az előbb csináltál. Egy perce sincs.
– Itt se voltam – vont vállat a testetlen Noah kedvesen."

Kavinsky-t eléggé utáltam. Nem tetszett a modora, valahogy még mindig nem jön be ez a nagy arccal vagyok, és villogok stílus. Van egy olyan érzésem, hogy a későbbiekben még hallani fogunk róla.

"Kavinsky hirtelen tarkón vágta az öklével.
– Okoskodsz? Ne okoskodj, barom! Nem vagyunk mi professzorok. Öld meg az agyad! – Ismét az üres motortérre pillantott. – Jó kis virágtartó lesz belőle. Dick majd teleülteti petúniával meg minden szarral."

Mr. Gray pedig, mint a laza bérgyilkos.... És hogy milyen lazán fogadták ezt, hát, az meglepett. De ezektől eltekintve, érdekes szereplő volt. Nem lett a kedvencem, de azért nem is volt ellenszenves.

"– Van kedvenc fegyvere?
– Az alkalom – vágta rá a férfi gondolkodás nélkül."

Tetszett, hogy ismét egy jól megszerkesztett, hangulatos könyvet olvashattam, ami teljesen magával ragadott. Hogy a könyv elején lévő zűrös dolgok a végére sok fordulat árán, de renddé szelídült, és hogy mire megnyugodtam volna, jött az a kegyetlen függővég, vagyis a hidegzuhany. Könnyű volt elveszni ebben a világban, ami most még érdekesebbé, bonyolultabbá vált.

Viszont nem tetszett, hogy néha ennyire lazán vették a dolgokat. Gondolok itt például arra, hogy nem is lettek különösebben idegesek, mikor kiderült, hogy Szürke bérgyilkos. én azzal kezdtem volna, hogy megfontolom, a következő áldozat én leszek? - és közben előkerítem a baseball ütőt.... Illetve néha Adam-et is le kellett volna kapcsolni, vagy valami hasonlót kezdeni vele.  És egybetenni a következő könyvvel, ez a függővég, és hogy hónapokat kellett várnom a Blue Lily-re, egyszerűen kínzásnak minősült!

"Aznap éjjel Ronan fákkal álmodott.
Hatalmas erdő vette körül, tölgyek és hegyi juharok törtek elő a hideg hegyvidéki talajból. Levelek kavarogtak a szélben. Ronan ott érezte a hegyet a lába alatt. Érezte, milyen öreg. Mélyen a föld alatt szívdobogás lüktetett, amely átjárta az egész világot. Lassabb, erősebb és kérlelhetetlenebb volt, mint Ronané.
Ronan már járt itt, többször is. Ez a visszatérő álom egész életén át elkísérte. Az ereiben gyökerezett.
Szél támadt körülötte, és a nevét suttogta.
Ronan Lynch, Ronan Lynch, Ronan Lynch.
Senki sem volt a közelben, csak Ronan, a fák és a fák álmai.
Ronan álom és ébrenlét határán táncolt. Amikor így álmodott ő volt a császár. A világ meghajlott az akarata előtt. Akár fel is perzselhette volna."

Összességében ismét egy nagyon jó könyvet olvashattam, amiért sosem lehetek elég hálás, és már alig várom, hogy olvashassam a következő részeket. Hogy újra elmerülhessek ebben a csodálatosan megalkotott álomvilágban.

Ajánlom mindenkinek, aki olvasta az első részt, és félt belekezdeni. Azoknak is, akik nem annyira szívesen olvasnak - ez a történet segít majd megkedvelni az olvasást, ebben biztos vagyok. És persze azoknak is, akik szeretnének valami különleges élménnyel gazdagodni.

Nekem ez 5 / 5 volt.

Beth